Oroszország idén három kategóriagyőzelmet zsebelhetett be a világ vezető szakmai szervezete, a World Travel Awards  turisztikai versenyén, melynek döntője stílusosan a vezető világváros kategória első helyezését kiérdemlő metropoliszban, Moszkvában zajlott. Ezenkívül a legjobb kulturális turisztikai célpont kategóriákban Szentpétervár lett a nyertes város és maga Oroszország az első helyezett az országok között.

A nagy nevű World Travel Awards 1993 óta monitorozza a turisztikai iparág szinte teljes spektrumát. Többtucat (néha igencsak meglepő) kategóriában hirdet győzteseket, mindezt évente nagy sajtóérdeklődés mellett hozza nyilvánosságra, valamint közzéteszi honlapján, ahol jelen állás szerint egészen 2006-ig visszamenőleg megtekinthető a listák.

 A jelölteket az adott év eredményei alapján egy szakmai zsűri értékeli, pontozza, azonban a végső győzelemhez a közösségi szavazatok is beszámításra kerülnek.

Az irigylésre méltó eredményt részben az magyarázza, hogy az utóbbi években több nagy sportesemény is a kontinensnyi országba csábította az utazást kedvelő világpolgárokat, gondoljunk csak a foci VB-re vagy a Téli Olimpiára. Akik eddig csak a youtube-on keringő extrém videókból ismerték Oroszországot, azok most megtapasztalhatták, hogy milyen határtalan látnivalót kínál az orosz föld. 

Az eredmény kapcsán eszembe jutott tavaly decemberi váratlan utazásom az orosz fővárosba, melyet most legalább gondolatban megismételhetek, ha már a rendkívüli helyzet lehetetlenné teszi, hogy a valóságban is bejárjam az általam oly nagyon kedvelt várost.

December első hetében munkaügyben utaztam Moszkvába, természetesen vonattal. Az orosz-ukrán konfliktus óta Budapestről nem közlekedik közvetlen vonat Moszkvába, így aki ezt a járművet részesíti előnyben, az kénytelen átszállással megoldani az utazást. A legkényelmesebb vonatok Bécsből indulnak, de ez az európai ember számára majdhogynem elérhetetlen megoldás. A Moszkva- Párizs és Moszkva-Nizza járatok egész évben közlekednek, általában a hét két-három napján, bécsi megállóval.  Vagonjaik minden luxussal felszereltek, az internettől a saját zuhanyfülkén át a síkképernyős televízióig. Azonban megdöbbentő módon jegyértékesítést kizárólag az orosz vasúttársaság folytat, vagyis a megállóhelyeken lehetetlen jegyet vásárolni. Elviekben lehetséges az internetes vásárlás, azonban a gyakorlatban orosz telefonszám szükséges és más akadály is nehezíti, illetve lehetetlenné teszi a vételt. Én jellemzően moszkvai barátaimat szoktam megkérni, hogy szerezzék be számomra a szükséges jegyeket. Eltérően az európai jegyértékesítéstől - a repülőjegyek mintájára - útlevél adatokra is szükség van és a jegyek mindig névre szólóak (ez így van mellesleg az országon belüli távoli járatok esetén is).

Tavaly azonban egy varsói átszállással értem el az északi fővárost, melyről külön bejegyzés is született itt a blogon. Varsóból este indul a moszkvai járat és másnap kicsivel dél után már be is fut az orosz fővárosba.

A párizsi járatok egyike pénteken indul a francia fővárosból és szombat este ér Varsóba. Abszolút kulturált körülmények, már semmi sem emlékeztet a szovjet, majd később orosz vagonok áldatlan állapotaira. A vonatjegy Varsótól Moszkváig nagyjából ötvenezer forint oda-vissza, az átszállással együtt nyolcvanezer körül, vagy kicsivel a fölött mozog a jegyár Budapesttől. Mivel Moszkvába nem repülnek fapados járatok, így árban nem sokkal drágább az elérhető repülőjegyeknél. Ami negatívum, hogy a repülőúttal ellentétben itt még szükség van egy fehérorosz tranzit vízumra is, ami szintén növeli a költségeket. Az orosz vízum, mely elengedhetetlen az EU-ból érkezőknek, amúgy is költséges mulatság, de ezzel a kiegészítéssel száz euró körül mozog. Megtehetjük, hogy magunk intézzük a budapesti nagykövetségen, vagy megbízunk ezzel egy erre szakosodott irodát. Korábban az 1000 út és a Robinson Tours volt ebben a legjobb, azonban a pandémia következtében ez utóbbi csődöt jelentett. Arra viszont érdemes figyelni, hogy az oroszok csak az elutazás napjáig adják meg a vízumot, így fontos, hogy a vízum utolsó napjának éjféléig elhagyjuk az országot.

A vonat éjszaka ér a fehérorosz Breszt határvárosba, ahol is megtörténik az okmányok és a vámáruk vizsgálata is. Itt emelik át a kocsikat a keskenynyomtávú sínekre a megfelelő átalakítás után. Ez a mutatvány akár több órát is igénybe vehet, ami azért elég kellemetlenné tudja tenni az éjszakai pihenést. A fáradt utazó ugyanennek a tortúrának volt kitéve, mikor még jártak Kijeven keresztül a vonatok és sajnos ugyanilyen kényelmetlen időpontban. Ami viszont a fehérorosz határátkelés mellett szól, hogy itt, akár csak a schengeni határoknál, egyszerre ellenőriznek és az orosz határátkelést már nem is érzékeljük, csak mikor Minszk után több órával meglátjuk a Szmolenszk ószláv feliratot a pályaudvar homlokzatán.

A nagyjából 18 órás út során hófehér ágyneműben alhatunk és természetesen részeseivé válunk a híres orosz teázási ceremóniának, amit még útközben sem nélkülöznének. Klasszikus fém pohártartóban érkezik a finom aromás ital, orosz kekszek kíséretében.

Fenyvesek és fehér nyírfák végtelen erdeje fut a vonat mellett több száz kilométeren át. December ellenére a hó hiányzik az orosz tájból, évek óta érezhető, hogy ide is elért a globális felmelegedés. Moszkva elővárosai hatalmas területet ölelnek fel, többhektáros magánbirtokok palotákkal, erődítménynek is beillő keritésrendszerrel és fegyveres őrökkel. Aztán jön a szomorú külváros régi és új lakótelepeivel, végtelen garázskerületeivel. Kicsivel ebéd után befutunk a Belorusszkij pályaudvarra, de előtte még látni lehet a vonatból a pár éve épült és azóta is gombamód szaporodó felhőkarcolókat, a nemzetközi Business Centert a Moszkva folyó partján. Ez a látvány ma már éppen annyira hozzátartozik Moszkva látképéhez, mint a Kreml vagy a Blázsennij Székesegyház.

Szállást mindig a belvárosban foglalok, mert Moszkva olyan brutálisan nagy, hogy ha az ember a körgyűrűn kívül lakik több órába is telhet, mire bevergődik a városba. Mindez annak ellenére, hogy a világ egyik legfejlettebb metróhálózata a moszkvai. Tizenöt metróvonal, közel 400 km és 232 metróállomás, mely számok folyamatosan változnak, hiszen a metróépítés gyakorlatilag száz éve nem áll le. Ehhez jön még két gyorsvasút, trolik, buszok, kisbuszvonalak végtelen sokasága. A metrókocsik olykor egymást érik, de minimum 1-2 percenként követik egymást. Ez a rengeteg jármű mozgatja a hivatalosan 12 millió lakost és az oda érkező turistákat, ingázókat. Helyi becslések szerint húszmillió körüli ember tartózkodik folyamatosan a világ egyik legnagyobb metropoliszában. A távok hatalmasak magyar mércével mérve. Például megesett velem, hogy a Kijevi pályaudvaron megkérdeztem, merre van a női wc, amire az volt a válasz, hogy ott szemben. Az ott szemben nagyjából ötszáz métert jelentett... A moszkvai metróállomások is lehetővé teszik a vonalak közötti átszállást, de ezt ne úgy képzeljük el, mint Budapesten vagy Bécsben. Az azonos állomáson belül is utcányi távolságokat kell megtenni a vonalak között. Az évek során még sosem volt olyan, hogy moszkvai tartózkodásom alatt napi tízezer alatti számot mutatott volna a lépésszámláló, pedig mindig mindenhová metróval vagy taxival megyek.

Részemről a belvárosi szállás azért is fontos, mert általában dolgozni érkezem Oroszországba, így többnyire csak a munkaidő után vagy előtt van lehetőségem programot szervezni. Az elmúlt években többféle szállást is kipróbáltam, ezek közül elhelyezkedés szempontjából a Mokhovaya utcán lévő ma Mirros Hotel néven ismert volt a legnagyobb kedvenc, mivel a szobám ablaka a Kremlre nézett.  A tavalyi top helyet, a régi Arbat közepén található vendégház foglalja el. A Régi Arbat ( Starij Arbat) Moszkva leghíresebb sétálóutcája, mely igazi élvezetet nyújt az esténként fáradtan hazatérőnek, hiszen itt karnyújtásnyira van minden.

Még moszkvai léptékkel is akár sétatávolságra (kb. 3 km) van a Vörös tér és a körülötte lévő összes nevezetesség. A megszámlálhatatlan szuvenír bolt pompázatos portáljai Matrjoska babák végtelen sorát kínálják a miniatűrtől egészen a méteres remekművekig. Áruk ugyan ilyen arányban szökik a csillagos ég felé. Az Arbaton található a híres Vakhtangov Színház, ahol volt szerencsém múlt évben utolsó percben bejutni egy lenyűgöző Jevgenyij Anyegin előadásra. (Moszkvában a jobbnál jobb, valóban világszínvonalú előadásokra hetekkel előre elkelnek a jegyek, de ugyanez igaz Szentpétervárra is).

Sajnos az oroszok nagyon komolyan veszik azt, hogy tilos a fényképezés, videózás a kulturális intézményekben és általában ennek megakadályozására külön embert is állítanak. Néhány kattintásért majdnem kiküldtek az előadásról, úgy, hogy ezt követően már nem is próbáltam jó magyar szokás szerint félvállról venni a tiltást. Mellesleg a fantasztikus metróállómásokon is kockázatos a fényképezés, mivel azok stratégiai katonai helyszíneknek számítanak, így könnyen megeshet velünk, hogy a csodálatos márványtermek fotózása közben gyorsan lekapcsol egy fegyveres őr.

A moszkvai színházak, koncerttermek, múzeumok más alternatív kulturális helyszínek száma óriási. A lakosságszámból kiindulva is annyi intézmény van, mint a teljes magyarországi kínálat. A valóságban pedig még ennek is sokszorosa, mindez egyetlen városba tömörítve. Moszkvában tehát nem az a kérdés, hogy van-e bármi, amit érdemes megnézni, hanem hogy mit hagyjunk ki, melyik megismételhetetlen élménnyel legyünk szegényebbek?!

Kint tartózkodásom ideje alatt még láttam a Sztaniszlavszkij-díjas Viktor Rizsakov (nálunk is rendezett több előadást, pl. a POSZT díjas Fodrásznőt rendezésében a Napsugár vonal című kétszemélyes kortárs drámát, ami legalább annyire lenyűgözött, mint Puskin klasszikusa.

Mindkét előadás hétköznap (hétfő, kedd) ment, természetesen teltházzal.

Aki viszont nem beszéli olyan szinten a nyelvet, hogy színházba, moziba menjen, még mindig válogathat a klasszikus vagy alternatív szórakozási lehetőségek sokasága között, a kínálat végtelen. Moszkva kötelező nevezetességeit most kihagyom, inkább megmutatom azt, amit akkor is láthatunk decemberben, ha csak végig sétálunk a Vörös téren és környékén.

Oroszországban az ortodox karácsony január 6-án van, ami azt jelenti, hogy a számunkra ismert adventi időszak nem akkor és nem úgy zajlik, mint ahogy mi azt megszoktuk. Náluk a Szilveszter a téli ünnepek között az első és egyben a legnagyobb. Normális körülmények között a Vörös téren milliós tömeg szokta az újévet köszönteni, ami két órával előbb van, mint nálunk (ők már nem állítják át az órát télen és nyáron, erre külön érdemes odafigyelni). A várost általában december első napjaiban kezdik feldíszíteni és nagyjából tizedike után kapcsolják fel a fényeket. A fénydekorációk mérete és sokasága felfoghatatlan. Aki az ismert turista útvonalakon jár, úgy érzi, hogy meseországba csöppent. A gyerekek valóban elvarázsolt helynek érezhetik a várost, hiszen a terek, az áruházak, bevásárlóközpontok, mind ezt sugallják.

A Vörös-téren hatalmas koripálya üzemel éjjel-nappal és ami nagyon kellemes, hogy délután 3-ig teljesen ingyenes.

A most következő képeket mindenki úgy nézze, hogy ekkor még Moszkvában nem kapcsolták fel a díszkivilágítást, pont két nappal előtte voltunk. Nem tudom milyen lehetett, mikor kigyúltak a fények…

Ha véletlenül Varsóban járnál, meglepődnél mennyire lendületes, ugyanakkor milyen tradicionális egyszerre. Pont ez adja azt a könnyed pikantériát, ami miatt a huszonévesektől a kedélyes nyugdíjasokig mindenkinek ajánlani tudom egy hétvégére.

Békeidőben a lengyel főváros Budapestről kényelmes éjszakai vonattal is elérhető. Eredetileg nem volt a terveim között ez az út, de tavaly ilyenkor váratlanul Oroszországba hívott egy munka.

Sajnos az orosz-ukrán konfliktus kirobbanása óta gyakorlatilag megszűnt Magyarországról az egyenes vonatjárat Moszkvába, ezért olyan alternatív útvonalat kerestem, amely lehetővé tette a viszonylag gyors utazást a hét megfelelő napján. (Ilyen hosszú desztinációkon nem jár, csak heti egy-két járat.)

Végül a varsói átszállást választottam és mint utóbb kiderült, kár lett volna kihagyni!

Az útitervhez egyeztetnem kellett a magyar és az orosz nemzetközi menetrendeket és el kellett intéznem a jegyvásárlást. A jegyek Budapest-Varsó és Varsó-Moszkva útvonalra szóltak, majd nagyjából egy hét múlva vissza. A Budapesttől Varsóig tartó szakasz retúr ára harmincezer forintba került háromszemélyes hálókocsiba. (Ennél vannak jóval kedvezőbb fapadosabb jegyek és persze drágábbak is).

Az indulás előtt végül úgy döntöttem, nem utazom el a nyugati határtól Budapestre, hogy majd onnan Pozsonyba vigyen a vonat, inkább rögtön ott szállok fel. Pozsonyba rendben meg is érkeztem, ám a pályaudvaron elég nehézkes volt kiigazodni, mert az indulási időpontnál teljesen más járatokat és járatszámokat tüntettek fel. A tudakozóhoz fordultam, ahol elkérték a jegyemet, amiből rögtön kiderült - nekem már Budapesten fel kellett volna szállnom. Ekkor jött egy kis hidegzuhany! Elég barátságtalanul közölték, hogy ha valaki a megadott felszállóhelyén nem foglalja el a hálókocsiját, annak a helyét 15 perc elteltével ismét értékesíthetik. És bár nagyon sok éve vonatozom, ezzel a helyzettel most szembesültem először. Kezdhettem imádkozni, hogy senki ne akarjon egy decemberi éjszakán hirtelen Párkányból Varsóba utazni…. Tíz óra körül végül begördült a brno-i járathoz csatolt vagonom és boldogan szálltam fel a közel sem teltházas kocsiba. A kupéban már utazott egy fiatal lengyel hölgy, akiről később megtudtam, Budapesten dolgozik és épp haza felé tart téli vakációra, egész jól beszélt már magyarul.

A hálókocsi patyolattiszta és illatos volt, a sok izgalom után hamar bezuhantam az alsó helyen lévő ágyamba és reggel csak a mogorva lengyel kocsikísérők kopogtatására ébredtem. Kaptunk kávét és némi reggelit, aztán már fel is tűnt Varsó elővárosa.

A vonat gyakorlatilag a modern centrumba fut be. Itt található a csupa üveg és fém, kicsit huzatosan rideg pályaudvar - a Warszawa Centralna. Ezen kívül még két helyen is megáll a vonat, de nekem innen indult tovább a moszkvai járatom.

Első utam a csomagmegőrzőbe vezetett, ahová elhelyeztem hatalmas bőröndömet, hogy megkönnyebbülve vágjak neki a varsói napnak. Van automata és személyzettel ellátott csomagmegőrző. Az elsőbe nem fért be a bőrönd, a másik kicsit avittas, külön kasszás nénivel és átvevővel megtoldott rendszer, kizárólag 24 órás jeggyel. És ha egyszer oda valami bekerül, azt onnan kivenni csak végleg lehet. Ez nem ruhatár, Hölgyem! Aki tehát az utóbbit választja, jól gondolja meg, hogy mire lehet szüksége a nap során, vagy különben ismét leperkálhatja a megőrzési díjat, miután kivette majd újra elhelyezte a csomagját. A nagyjából ezer forintos napidíj mellett még talán ez is belefér.

A tervem szerint ezen a szombaton az Óvárost (Stare Miasto) szerettem volna meglátogatni, mely negyedóra alatt könnyedén elérhető a pályaudvar oldalszárnyától induló városi buszok egyikével, például átszállás nélkül a 160-assal pár száz forintért. Kisebb harc a jegyautomatával és már a buszon csücsülök. Végigsiklunk a széles sugárúton, bámulom az épülő nagyvárost. Mire észbe kapok, már meg is álltunk nagyjából a híd lábánál, mely átvezet a Visztulán. Felkaptatok a lépcsőn, tőlem balra a Királyi Palota, jobbra a Szent Anna templom, szemben a Főtér a Zsigmond oszloppal.

A történelmi belvárost gyakorlatilag porig rombolták a második világháborús bombatámadások. Csak nagy nehézségek árán sikerült helyrehozni a '70-es, '80-as években. Ma teljes pompájában ragyog, csodálatos hangulatot áraszt magából.

Zegzugos utcáiban hívogatóan kínálják magukat a jobbnál jobb éttermek, ajándékboltok, antikváriumok, a szebbnél szebb sgraffitós házak.

A Piac-téren karácsonyi vásár van épp. Borostyán és gyapjú, ez a két nemes anyag viszi a prímet a kézműves termékek között. Ne úgy képzeljük el, mint a bécsi vásárt, ahol tömegek hömpölyögnek a faházak között. A varsói belváros sokkal inkább vidékies érzetet ad, zömében helyiek vásárolnak ezen a szombat délelőttön, no meg az a néhány megátalkodott turista, aki decemberben jár várost nézni.

Különösebb cél nélkül sétálok és bámulom a lengyel történelem lenyomatát. Csak egy jó meleg helyi levesre vágyom, lehetőleg savanyúkáposztával, netán sárgaborsóval.

Szerencsére az étlapok kint vannak, így könnyen eldönthetem, melyik helyre üljek be, nehogy úgy járjak, mint pár éve Kijevben, mikor jobb híján algalevest ettem borscs helyett a hideg elől az első vendéglátóhelyre bemenekülve.

A hideggel Varsóban sem szűkölködnek december elején. Fúj a fagyos szél, a mínuszok fájdalmassá teszik a sétát. Végül megállapodok egy tradicionális konyhát ígérő étteremnél és nem is kell csalódnom. A választott menü tápláló és forró, mellé jól esik a pincér által ajánlott sör. Mindez annyiért, amennyiért Bécsben maximum egy Aperolt iszik az ember.

Estig csavargok és bámészkodom, kávézok, élvezem a helyi cukrászda édességeit. A hideg lépten-nyomon bekerget egy teázóba, boltocskába. Este jól esik a moszkvai vonat melege, élvezem, ahogy csendesen elringat és visz a messzi északi fővárosba.

Visszafelé egy hét múlva ugyanígy egy teljes napom van. Már rutinosan buszozok a városban, most a lépcsőn felérve balra indulnék, de eláll a lélegzetem a látványtól és tülköléstől.

Motoros Mikulások érkeznek százával, még egy Mikulás busz is erősíti a csapatot, rajta vidám gyermekek utaznak. Megállnak a Főtéren, jó darabig parádéznak, fényképeztetik magukat. Van is bámészkodó bőven. Aztán abba az irányba indulnak, amerre én is, a Nowy Swiat, vagyis a Királyi úton.

Mai sétámon varsói hírességek nyomait keresem. Elindulok hát, hogy lássam a Mickiewicz-emlékművet, melyet a XIX. század legnagyobb romantikus költőjének, Adam Bernard Mickiewicznek, a lengyel Petőfi Sándornak állítottak. „Honnan jöttünk?” teszi fel a kérdést a költő egyik híres művében, mintha csak nekünk járókelőknek szegezné azt.

Rögtön mellette a lenyűgöző Karmelita templom.

Elsétálok a Bristol-szálló impozáns épülete előtt és lassan meglátom a Tudományos Akadémiat, előtte Kopernikusz szobrával. Azóta is csak keringünk a Nap körül, ahogy ő megmondta.

Az Ostrogski-palotát keresem, mely ma a Frederick Chopin Múzeumnak ad otthont, ahol a legmodernebb interaktív tárlat, fénytechnika és állandó Chopin koncertek várják a zene szerelmeseit. Csodálatos érzés Chopin szülőföldjén Chopint hallgatni. Nem messze innen, a Szent Kereszt templomban őrzik a mester szívét, amit végakarata szerint helyeztek el ilyen rendkívüli módon szülőföldjén.

Ebben a városban született a világ máig legismertebb női fizikusa Marie Sklodowska-Curie, aki két tudományágban is Nobel díjat kapott. Szülővárosa sokféle módon őrzi emlékét: szobor, emléktábla, utcanév, alapítványok emlékeztetnek rá, hogy innen indult a világhírű felfedezések útjára.

Míg az első napom az óváros és a tradicionális ételek jegyében telt, addig ez a második olyan hírességek emlékhelyeit mutatta meg nekem, melyek előre vitték a lengyel nemzetet, világhírt szereztek neki. Ideje tehát, hogy a helyi konyhának a modern vonalát is megtapasztaljam. Fine dining varsói módra: N31Restaurant and Bar, az élmény friss és tökéletesen letisztult.

Nem maradt hátra más, mint egy kiadós sétával visszaérni a pályaudvarra üvegtornyok és a lengyel haute couture kirakatai között.

Varsó, nagyon nekem való vagy, remélem jövök még!

A világ változik, csak egy biztos…hirdeti az ismert gyomorkeserű reklám. És tényleg, a világ valóban óriásit változott az elmúlt időben! Egy évvel ezelőtt nem igen akadt volna ember, aki a jelenlegi világméretű fordulatot megjósolja. Sok minden átalakult, de talán semmi sem annyira, mint az utazáshoz való viszonyunk. Pár hónap leforgása alatt felbolydult a világ és minden, ami addig szokványosnak hittünk, egyik pillanatról a másikra megszűnt létezni. Néhány nap alatt utazás tekintetében nagyjából ötven évet léptünk vissza. Világutazók, utazási bloggerek, a turizmus és a személyszállítás gigantikus gépezete - egyszóval mindenki, aki eddig kapcsolódott valamelyest az utazáshoz - kényszerszünetre ment. 2020 meghozta azt, amit a legkeményebb környezetvédő aktivisták sem tudtak elérni éveken át. A fapados járatok leálltak, a kizárólag örömszerzés céljából indított világkörüli utak gyakorlatilag megszűntek létezni.

Közelebb került a távol. Helyesebben, oly nagyon megváltozott és elbizonytalanodott körülöttünk minden, hogy ami még egy évvel ezelőtt nem jelentett távolságot, az például ez év nyarán már a terveink között sem szerepelt. Idén a távol-keleti vagy amazóniai kalandok helyett még egy horvát út is bőven kínált adrenalint a bátor utazónak. A korábban még párizsinak tervezett hétvégét pedig hazahoztuk, mondjuk Egerbe.

Grado, Isola del Sole

Miután a vírusveszély rontott a távoli nagyvárosok pozícióján, mi sem mertünk túl nagyot kockáztatni. Így esett a választás Grado városára, mely vonattal és autóval is egyaránt nagyjából 600 kilométerre van Magyarországtól. A Nap Szigetnek vagy kis Velencének is nevezett város a Trieszti-öbölben található, Észak-Olaszországban. Eredetileg a történelmi múltban csak hajóval lehetett megközelíteni, de ma már két oldalról is van összeköttetése a szárazfölddel. Vonattal, autóval vagy busszal, esetleg a tenger felől hajóval juthatunk el a nagyjából nyolcezer lakosú településre.

Mi ez utóbbira szavaztunk és befizettünk egy kirándulóhajóra Lignano Sabbiadoroból. A 22 eurós jegy oda-vissza útra szólt és magában foglalta a természetvédelmi területen fekvő lagúnák közötti hajókirándulást is. A nagyjából egy és negyedórás oda út során végig medúzaraj követte a hajónkat, egyszer még egy lebegő rája is megmutatkozott. Mindezt kényelmesen megcsodálhattuk a nyitott fedélzetről, hiszen a kb negyven személyes hajón összesen tizenketten utaztunk, tehát volt hely bőven a korlátnál.  Más tekintetben a hajóút izgalommentesnek bizonyult, ami azokban a viharos napokban nagyon is pozitív élmény volt számunkra.

Maga a sziget a hajóút során már messziről látható, de ami vízen közelinek tűnik, az a valóságban még több tíz kilométer. A távolban a figyelmes utazó észreveheti Monfalcone daruit és Trieszt hegyoldalba simuló látképét.

Kirándulóhajónkat két nem túl barátságos, de annál igazibb tengeri medve kormányozta. Ha nem saját szememmel látom, talán el sem hiszem, hogy valóban léteznek ezek a regénybeli alakok. Morózus kinézetük ellenére biztos kézzel irnyították a hajót, így a délután kettes indulással nagyjából negyed négyre befutottunk a városka kikötőjébe.

A történelmi belváros

Grado Velence és Trieszt között az egyetlen olyan település, mely a homokos strandokon kívül más, nagyon is gazdag látnivalót kínál. Maga a város nagyjából időszámításunk óta lakott. Különös magyar vonatkozása is van, miután az 5. században Attila hun vezér támadásai elől ide menekült a lakosság a szárazföldről. A történelmi leírások szerint a térséget még az ezt követő századokban is megtámadták a magyarok. Ennek emlékét egy hátra felé nyilazó lovasíjász ábrázolásán is láthatjuk az egyik templom falán. A harci események miatt a szigetre kényszerült Udinéből a püspökség, amivel kezdetét vette a városépítés. A jelenlegi belváros csodálatos korabeli kőházai között feltétlenül érdemes meglátogatni a korai kereszténység idejéből való Basilica di Santa Maria delle Grazie-t, ahol megcsodálhatjuk a helyreállított középkori mozaikokat. Legközelebb Ravennában láthatunk hasonlót.

A kikötőtől egészen a történelmi belvárosig benyúló lagúna igazi olasz hangulatot áraszt, végig sétálni mellette nem utolsó élmény. Hangulatos halászhajók (nem jachtok!) horgonyoznak a vízen, érdemes közelebbről is megszemlélni őket. Itt érezni igazán, hogy a halászat még ma is a város mindennapjainak része. Szerencsére a grado-iak nem hagytak fel ezzel az ősi tevékenységgel és nem kizárólag a turizmusra alapozták a mindennapjaikat. A lagúna fölött szinte összeérnek a házak, itt-ott kikönyököl egy szigetlakó, unottan nézi azt a néhány idegent, aki a koronavírus idején odavetődött. Ahány épület, annyi szín és forma, mégis minden egy nagy egész része.

A két hajóút között összesen másfél óránk volt városnézésre. Természetesen bármennyire is szűkös az idő, nem hagyhatunk ki egy aromás kávét valamelyik hangulatos kis kávézóban. Ajándékboltok és trattoriák, galériák és templomok, zegzugos utcák, csodálatos kilátás a tengerre.

Abban egyetértük, hogy Gradot  jobban meg kell ismerni. Hiszen még egy szót sem szóltunk a Habsburg és Sisi kultuszról vagy a termálvízről. A város a 19. század óta kedvelt fürdővárosa volt a császári udvarnak. Többek között ennek is köszönheti, hogy vasúttal elérhető. Trieszt és Udine állomásokról gyakorlatilag óránként járnak a vonatok, a jegy pedig 3-5 euró között mozog egy irányba. A környező településekhez képest talán néhány százalékkal drágábbak a szállásdíjak, de a sokszínű élmény bizonyosan megéri azt a kis többletet. Ráadásul hazánk fiai is élnek a városban, tehát akár magyar szóval is találkozhatunk, ha eligazításra lenne szükségünk.

Annyi minden van, amit szeretnénk még látni, de ezen a napon nem fér bele az időnkbe. Feltétlenül vissza kell jönnünk, hisz a rengeteg izgalmas program mellett Gradoban híresen szépek a strandok, így családi pihenésre is remek a hely. Mint megtudtuk, gyakran még a triesztiek is ide járnak nyaralni, vagy csak egy szimpla hétvégi plázst beiktatni.A város fenyves részén Grado Pinetan fantasztikus üdülőövezetet alakítottak ki, jobbnál jobb szállás és kikapcsolódási lehetőségekkel.

Lagúnák mentén

És míg a városban az ember által létrehozott ékszerdobozban gyönyörködhettünk, a visszaút olyan vadregényes tájakon visz át, amire egyáltalán nem számítottunk. Az egykori szigetvilág a maga teljes valójában. Vad és fenséges. A rengeteg vízi lagúna között bizonyára eltévedne az idegen, de nem úgy a mi hajóskapitányunk. Biztos kézzel kanyargunk a teleknyi szigetecskék között. Rácsodálkozunk a Robinson-kunyhókra, bérelhető villákra. Akár egy elbújós kétszemélyes kaland a vágyunk, akár egy extrém esküvői helyszínt keresünk – a lagúnák mindenre kínálnak lehetőséget. Azon már nem is csodálkozunk, hogy ahol térerőt észlel a telefonunk, rögtönk kapunk néhány ajánlatot a legnagyobb szállásfoglaló oldaltól. Véletlenül pont Grado lagúnáinak szigeteit ajánlja.

Este hétre már jól elfáradunk a sok benyomástól. Ezen nem segít a hajón felszolgált ajándék fehér bor sem. A tizenkét utas végül élményekkel telve partra száll és szétszéled ki-ki merre.

Ha a nemzetközi előrejelzések nem változnak, azt kell feltételeznünk, hogy mindaz, amit meghozott a 21. század első két évtizede, nevezetesen a tömegek számára elérhető távoli utazások sora, ebben a formájában jó ideig nem jön vissza. Akkor tehát itt az ideje újra felfedezni a közelebbi úticélokat, ahonnan pár óra alatt akkor is haza érünk, ha karantén alá kerülne a terület. Ahová vezet autó vagy vonatút, esetleg van hajóközlekedés és nem kell félnünk, hogy nem férünk fel az utolsó repülőjáratra. Kedves Utazó, üdvözöllek ismét a múltszázadban! 80 nap alatt a föld körül? Milyen valóságossá vált hirtelen.

Hazánkból Észak-Olaszországot Bécsen keresztül a legkönnyebb vonattal elérni. Naponta több járatot is kínál az osztrák vasúttársaság, az ÖBB. Akinek van lehetősége előre tervezni, az pár kattintással egész kedvező áron juthat jegyhez, vagy megvásárolhatja a honi nemzetkövi vasúti pénztárak egyikében.

Pár éve utaztam először a Bécs-Velence éjszakai járaton. Az alapjegy 29 euróba került, ehhez lehetett extrákat választani, mint hely-, alvó- vagy hálókocsijegy. Mi a hatszemélyes fülke mellett döntöttünk, ahol elég szorosan helyezkedtek el egymás mellett az ülések, melyeket félfekvő pozícióba lehetett állítani. Azok jártak jól, akik párosan keltek útra: a szemben lévő székek összecsúsztathatóak, így egymással gyakorlatilag összebújva elég tűrhető az alvás.

Természetesen ennél jóval magasabb elvárásoknak is megfelel némely kocsi. Oly annyira, hogy akár egy luxus nászutat is szervezhetünk vonattal, hiszen a járat Velence belvárosába érkezik. Elég klasszul hangzik egy Bécs-Velence nászút, még ha manapság talán nem is feltétlenül ezekkel az úticélokkal lehet a leginkább villogni. Pedig lássuk be: a klasszika örök!

Idén egyedül keltem útra, így örömmel konstatáltam, hogy van egy reggeli járat, amely fél hét körül indul a császárvárosból, tehát az ebéd utáni kávét már Udinében ihatom. Ha egyenesen Magyarországról kell elérnünk a vonatot, akkor néhány korai járattal erre is jó esélyünk van, főleg Győrből. Szerencsémre én már péntek este Bécsben vacsoráztam, így kevésbé kellett izgulnom a MÁV esetleges pontatlansága miatt. A Belvedere-től a pályaudvar sétával is csak néhány perc. A közelben a Hotel Daniel szuper szállást kínál és ha nem hajnalban kelünk, még a bécsiek között nagyon felkapott danieles reggelire is beülhetünk a hotel üvegfalú éttermébe. (Ehhez  azonban nagyon időben kell foglalni, általában hónapokra előre nincs szabad asztaluk.)

Az utazás reggelén meglepően tapasztaltam, hogy alig néhányan várakoznak velem együtt a peronon. Mindez augusztus elsején, szombaton, az olasz turnusváltás napján, főszezonban. A vonat természetesen pontosan futott be a bécsi Hauptbahnhofra és ugyanilyen pontossággal indult útjára az osztrák és olasz Alpok felé. A kissé borsos 47 eurós jegy mellé (a karantén miatt sokkal kevesebb utassal közlekedett idén minden járat, így - az ÖBB tájékoztatása szerint - kevesebb olcsó jegyet tudtak biztosítani) előző utazásaim tapasztalata alapján három euróért helyjegyet is váltottam. (Egy hatórás útnál ez mindenképp megfontolandó.) Az utasok többsége Meidlingban és Wiener Neustadtban szállt fel, de még így is szinte üresnek tűnt a vagon. Majd mindenki egyedül ült az ablaka mellett, talán csak egyetlen család alkotott nagyobb társaságot az asztal körül.

Az előző utazásom során teljesen más útvonalon közlekedtünk (többek között Salzburg érintésével), így kicsit aggódtam, hogy a számomra kritikus hegyi részek mennyire bizonyulnak minden értelemben meredeknek. Miután a korábbi utat szinte teljesen átaludtam, az ébrenlétekben meg gyakorlatilag semmit sem láthattunk a koromsötétben, különösen vártam a térkép alapján csodálatosnak ígérkező vonatutat. Izgalom és aggodalom - utazásaim állandó velejárói. Nem könnyű egy tériszonyos magyarnak. Kicsiny hazánkból egyetlen tenger sem érhető el úgy, hogy valamely hegységet ne kellene megmászni.

A vonat Wiener Neustadt után indul el az emelkedőn, de szerencsére a magasságból az utazónak csak a csodálatos kilátás jut, kellemetlen élmények nélkül. Nincsenek szakadékok, meredélyek vagy rémisztő viaduktok. Leginkább völgyekben haladunk, néhol a lankásabb hegygerinceken.  Az útvonal több kiránduló helyet is érint, így például a túrázók és téli sportok szerelmesei között jól ismert Semmeringet és Gloggnitzot. Meg is fogadtam, hogy télen ellátogatok ide, megcsodálom a hósipkás hegycsúcsokat. Akár szilveszteri helyszínnek is szuper lehet.

Visszatérve utunkra, a leglátványosabb rész mégis kétségtelenül Ausztria utolsó szakasza. Klagenfurttól Velden am Wörther See-ig a vonat gyakorlatilag a Wörthi-tó partján fut 25 kilométeren át. Az ekkora már talán kicsit bágyadt utazót megcsapja a Monarchia szele.  Mesésen elegáns nyaralók, hajók és békés üdülők mindenhol, láthatóan a társadalom krémje nyaral itt.  Aki megteheti és szívesen áldozna egy exkluzív utazásra, annak a vonatról Velden am Wörther See-nél érdemes leszállni. A legtöbb osztrák utas is így tesz.

A határt Villachnál lépjük át és pillanatokon belül már Tarviso csodás látképe tárul elénk.  

Végül negyed egykor érkezünk Udinébe.

Mint korábban írtam, ezzel a járattal egészen Velencéig lehet utazni, de akik a magyarok által kedvelt tengerparti helyeket szeretnék elérni, azoknak célszerű Udinében leszállniuk. Bibionéba vagy Lignanoba egy latisanai átszállással juthatunk el busszal. Az udinei pályaudvarok gyakorlatilag egymással szemben vannak, így nem gond a járműváltás, az utazó csak átsétál az úton.

Az oda- vagy visszaút során mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy iktassa be a programjába Udine pazar reneszánsz belvárosát, mely nagyjából egy kilométerre fekszik a pályaudvartól, így kellemes sétával is elérhető. Nem hiába hívják a várost a szárazföld Velencéjének. Váratlanul hat, meglepő, szinte mellbe vágja az embert a történelmi épületek együttese. Egyszer csak ott ülünk a dózsék korában és szürcsöljük a nagyon is mai espressot.

A tengerpart innen még egy óra, végig sík terepen, békés olasz vidéki villák, mezőgazdasági ültetvények és folyók mentén haladva.

Idei tengerparti élményeinkről, melyeket nyilvánvalóan nagyban befolyásolt a világot sújtó pandémia, már korábban írtam, ezért azokkal itt különösebben nem foglalkoznék, inkább még néhány szó a hazaútról.

Udinéban a vonat indulása előtt tíz perccel a mi vágányunkra befutott egy ugyancsak ÖBB vonat, ám ez nem Bécsbe, hanem Triesztbe tartott. Néhányan megpróbáltak felszállni rá, de szerencsére mindenkit tájékoztattak, hogy perceken belül érkezik a mi járatunk az ellenkező irányból, ugyanerre a vágányra. Ez eléggé szokatlan eljárás, a gyakorlott utazó ritkán tapasztal ilyen ésszerűtlen vágánybeosztást, de itt megbocsátjuk. Már csak egy gyors hőmérés és fel is szállhattunk a vonatra, mely mondanám, hogy Bécsig meg sem állt, de ez nem lenne igaz. A 11:40-es indulással mégis befutottunk a végállomásra 17:35-kor. Szerencsére már meg volt a jegyem a húsz perccel később induló budapesti railjetre, mely a szemben lévő vágányon állt, így le se kellett mennem a mozgólépcsőn. Mondanom sem kell, hogy a hosszú úton mindenki maszkban utazott és folyamatosan fertőtlenített. 

Aki a nyaralást követően ugyanerre utazna vissza, azt csak bíztatni tudom, mert az olasz Alpok szakasza a visszaúton még látványosabb. Kopár sziklák, sebes hegyi folyók. Tarvisio festői látképe ebből az irányból valóban fenséges.

A fentiek miatt ezt a vasúti útvonalat önmagában is látványos kirándulásnak tartom, sokkal többnek, mint egy útvonal A-ból B-be. Az ÖBB rendkívül pontos és megbízható, a vagonok, mellékhelyiségek tiszták, az utazóközönség kellemes. Nekem száz euróba került ez az odavisszaút, ami a korábbi évekhez képest kicsit drágább, de a látvány lenyűgöző volt.

Az európai vasúttársaságok szerencsére maguk is elkezdtek fejleszteni, így reményeim szerint sokkal, de sokkal több hasonló minőségű útról számolhatok még be. A vasút ma a leginkább környezetbarát utazási mód és nem mellesleg azoknak is megoldás, akik ódzkodnak a repüléstől  vagy a hosszú autóutaktól.

Az idei év merőben megváltoztatta a nyaraláshoz való viszonyunkat. A magyarok többsége, már ha hinni lehet a statisztikáknak (és miért ne lehetne?), itthon nyaralt. A balatoni strandok megteltek, zsebkendőnyi hely sem maradt szabadon.  Aki csak tehette, a "Több Balaton, kevesebb Adria!" felkiáltásnak tett eleget.

Jómagamnak is nagy fejtörést okozott a helyzet, hiszen szokásomhoz híven már előző év decemberében lefoglaltam az idei észak-olasz nyaralásunkat. Termesztésen ekkor még boldogságtól ragyogott az arcom, míg a kabócák hangjára és a végtelen tengerre gondoltam. A tavasz aztán merőben új helyzetet hozott, más megvilágításba helyezte szeretett Itáliámat. Európában az olaszok lettek a koronavírus első áldozatai, hetekig csak róluk zengett a nemzetközi sajtó.

Márciusban még úgy gondoltam, hogy erről szó sem lehet, meg nem kockáztatok egy ilyen veszélyes utat. Aztán a hetek múlásával megszoktuk a rémhíreket és már én sem követtem minden nap az új megbetegedések számát.

Menni vagy maradni? Mindkét válasz mellett több érv szólt. Végül leráztam magamról a döntést és demokratikusan megszavaztattam a velem együtt utazókkal. Úriember biztosra nem fogad - tartja a mondás. Én sem tettem fel az ezrest a végeredményre, de végül bejött a papírforma és május végén eldőlt, nem mondjuk vissza a foglalást: utazunk.

Szerencsére - és lelkiismeretem megnyugtatására - a szezon előtt zöld zónává nyilvánítottak Olaszországot. Akkor hát induljunk és utánunk a vízözön!

 Nyaralásunk az olaszok által szinte kőbe vésett szombattól-szombatig turnusra korlátozódott volna, ám utazás előtt három nappal jött a meglepetés. A legnagyobb szállásfoglalón keresztül üzenték, hogy már péntek délutántól elfoglalhatjuk az apartmant, kapunk egy napot grátisz. Kicsit ízlelgettük a levelet, kerestük benne a turpisságot. Végül pár sorban tisztáztuk, hogy tényleg mehetünk egy nappal korábban, valóban ingyen és maradhatunk is végig a lefoglalt ideig. Ekkor már sejthető volt, hogy nem lesz tömegnyomor a strandon.

Útközben a gyér autópálya forgalmat még arra fogtuk, hogy nem turnusváltás napján utazunk. A fizetős kapuknál, ahol máskor akár órahosszat is araszoltunk, most összesen két autó állt. A turisztikai ügynökség még korábban kitöltette velünk egy online táblázatban az adatainkat, mint később kiderült, nem azért, hogy csökkentsék a sorbanállást (üres volt az iroda), hanem így minimalizálták a személyes kontaktus idejét. Rendkívül kedvesek és előzékenyek voltak a helyszínen.

 Villánk négy nagyobb méretű apartmant kínált a vendégeknek, de érkezésünkkor rajtunk kívül senki nem lakott a házban. A környék szállodái, apartmanházai kongtak az ürességtől. Sehol egy külföldi rendszám, kizárólag olasz szó hallatszott mindenhol.

Ám a szinte teljesen üres olasz tengerpartra még így sem számítottunk.

A máskor borsos áron kínált napernyőket és ágyakat kedve szerint használhatta az a néhány lézengő, aki rajtunk kívül a parton heverészett. Mindez augusztus elsején, főszezonban, Lignano Sabbiadoroban, a településen, mely a turisztikai adatok alapján a harmadik legtöbb (átlagosan évi 4 millió) vendégéjszakát tudhatott magáénak a korábbi években - Rimini és Bibione után - Észak-Olaszországban.

Foglaláskor még az volt a szempont, hogy egy vadregényesebb helyet keressek, de viszonylag közel. Így esett a választás a szállásunkra, mely a település nyugati csücskén pont ezt kínálta a tenger és a folyó találkozásánál. A térkép szerint a folyó túloldalán a bibionei világitótoronynak kell lennie és kutyastrand is van a közelben, ha vinnénk az ebet.

Végül a választás duplán szerencsésnek bizonyult, miután kiderült, Lignano Sabbiadoro Friuli-Venezia régió része és nem Veneto tartományé, ahová a legtöbb magyar utazik. Ez utóbbi ugyanis a hírek szerint ismét karantén alá került, minket pedig csak egy folyó választott el tőle.

Ami az olaszokat illeti, láthatóan megtörte őket a járvány, annak minden hozadékával. A máskor oly lezser nemzet tagjai most nagyon is komolyan vették a megszorításokat. Kávézóba, étterembe, boltba, benzinkútra mindenki csak maszkban mehetett be. Ők maguk is viselték a védőeszközt és velünk magyarokkal ellentétben, nem hanyagul az orruk (netalán az álluk!) alá húzva, hanem rendeltetésszerűén. A kézfertőtlenítőkkel a legváratlanabb helyeken is találkozhattunk, mosták és fertőtlenítették az utcákat, kinti bútorokat, padokat, megállókat.

A csúcsszezon kezdetétől, vagyis nagyjából augusztus 6.-tól kezdtük érzékelni, hogy a strandok megtelnek olaszokkal. Jöttek teljesíteni a saját vállalásukat, ami valahogy így hangozhatott: "Több Adria és kevesebb minden más!" A napernyős fiúk mindent fertőtlenítettek, a homokba már nem lehetett letelepedni higiéniai okokból. Vagyis, ahogy ők mondták, három választás elé került a strandoló: vagy sétál a parton, vagy bérel egy napozóágyat, vagy elzarándokol a félórára lévő szabadstrandra. Mi a napozóágy mellett döntöttünk. A korábbi évektől eltérően napjában többször is körbejártak és ellenőrizték, hogy nem foglalt-e valaki el egy helyet jogtalanul. Nem elsősorban a pénz, hanem a folyamatos fertőtlenítés miatt.

Ugyanez a végtelen biztonsági üzemmód volt a jellemző az éttermekben, kávézókban is. Minden evőeszköz lefóliázva érkezett, akárcsak a rágcsálnivaló vagy szalvéta. Külön kérték, hogy semmihez ne nyúljunk, a jégkrémet is csak mutassuk meg és ők kesztyűben kiveszik.

Fájdalmas volt látni, hogy a kisebb butikokban nem tudnak visszaadni egy ötveneurósból. Bármit vásároltunk, alku nélkül szinte mindenből maguktól engedtek. A strandokon senkit nem zavartak az alkalmi árusok, hiszen nem is voltak jelen, hajat se akartak nekünk fonni és hennát sem festeni. Egyedül egy kókuszárus kiabálta reménykedve a "Coccobellot!" napjában többször. A kókusz zárt, hegesztett fóliazacskója mégsem a dolce vitát hirdette.

Külön írást érdemel Grado városa, ahová hajóval mentünk át. Itt csak annyit említenék meg, hogy a vírus láthatóan tönkretette a hajókirándulásokban érdekeltek üzletét is, legalábbis az általunk kiszemelt kis hajó alig tudott összeszedni tizenkét bátor utazót, hogy átszelje velünk az öblöt és megcsodálhassuk nem csak a várost, de a természetvédelmi terület fantasztikus lagúnavilágát. A hirdetési táblán még az szerepelt, hogy húsz fő alatt nem indítják a járatot. Régi szép idők!

Mindezek ellenére vagy még inkább mindemellett az olasz nyár idén is fantasztikus volt. Az aperol kellően keserédes, a pasta utánozhatatlan és a kávé alig egy ötvenért - mennyei. Ami megrendített, az a mély szomorúság volt az olasz emberek szemében, amit eddig soha nem láttam.  

Szeretném hinni, hogy az utolsó napon diagnosztizált több mint ötszáz új fertőzött nem az újabb hullám előhírnöke. Szeretném hinni, hogy két hét múlva is vidáman gondolok még vissza a tengerre és elmondhatom, hogy minden jó, ha jó a vége. Addig is Marcello D’Orta ifjúsági könyvének címével búcsúzom: Én, reméljük, megúszom!