Az idei év merőben megváltoztatta a nyaraláshoz való viszonyunkat. A magyarok többsége, már ha hinni lehet a statisztikáknak (és miért ne lehetne?), itthon nyaralt. A balatoni strandok megteltek, zsebkendőnyi hely sem maradt szabadon.  Aki csak tehette, a "Több Balaton, kevesebb Adria!" felkiáltásnak tett eleget.

Jómagamnak is nagy fejtörést okozott a helyzet, hiszen szokásomhoz híven már előző év decemberében lefoglaltam az idei észak-olasz nyaralásunkat. Termesztésen ekkor még boldogságtól ragyogott az arcom, míg a kabócák hangjára és a végtelen tengerre gondoltam. A tavasz aztán merőben új helyzetet hozott, más megvilágításba helyezte szeretett Itáliámat. Európában az olaszok lettek a koronavírus első áldozatai, hetekig csak róluk zengett a nemzetközi sajtó.

Márciusban még úgy gondoltam, hogy erről szó sem lehet, meg nem kockáztatok egy ilyen veszélyes utat. Aztán a hetek múlásával megszoktuk a rémhíreket és már én sem követtem minden nap az új megbetegedések számát.

Menni vagy maradni? Mindkét válasz mellett több érv szólt. Végül leráztam magamról a döntést és demokratikusan megszavaztattam a velem együtt utazókkal. Úriember biztosra nem fogad - tartja a mondás. Én sem tettem fel az ezrest a végeredményre, de végül bejött a papírforma és május végén eldőlt, nem mondjuk vissza a foglalást: utazunk.

Szerencsére - és lelkiismeretem megnyugtatására - a szezon előtt zöld zónává nyilvánítottak Olaszországot. Akkor hát induljunk és utánunk a vízözön!

 Nyaralásunk az olaszok által szinte kőbe vésett szombattól-szombatig turnusra korlátozódott volna, ám utazás előtt három nappal jött a meglepetés. A legnagyobb szállásfoglalón keresztül üzenték, hogy már péntek délutántól elfoglalhatjuk az apartmant, kapunk egy napot grátisz. Kicsit ízlelgettük a levelet, kerestük benne a turpisságot. Végül pár sorban tisztáztuk, hogy tényleg mehetünk egy nappal korábban, valóban ingyen és maradhatunk is végig a lefoglalt ideig. Ekkor már sejthető volt, hogy nem lesz tömegnyomor a strandon.

Útközben a gyér autópálya forgalmat még arra fogtuk, hogy nem turnusváltás napján utazunk. A fizetős kapuknál, ahol máskor akár órahosszat is araszoltunk, most összesen két autó állt. A turisztikai ügynökség még korábban kitöltette velünk egy online táblázatban az adatainkat, mint később kiderült, nem azért, hogy csökkentsék a sorbanállást (üres volt az iroda), hanem így minimalizálták a személyes kontaktus idejét. Rendkívül kedvesek és előzékenyek voltak a helyszínen.

 Villánk négy nagyobb méretű apartmant kínált a vendégeknek, de érkezésünkkor rajtunk kívül senki nem lakott a házban. A környék szállodái, apartmanházai kongtak az ürességtől. Sehol egy külföldi rendszám, kizárólag olasz szó hallatszott mindenhol.

Ám a szinte teljesen üres olasz tengerpartra még így sem számítottunk.

A máskor borsos áron kínált napernyőket és ágyakat kedve szerint használhatta az a néhány lézengő, aki rajtunk kívül a parton heverészett. Mindez augusztus elsején, főszezonban, Lignano Sabbiadoroban, a településen, mely a turisztikai adatok alapján a harmadik legtöbb (átlagosan évi 4 millió) vendégéjszakát tudhatott magáénak a korábbi években - Rimini és Bibione után - Észak-Olaszországban.

Foglaláskor még az volt a szempont, hogy egy vadregényesebb helyet keressek, de viszonylag közel. Így esett a választás a szállásunkra, mely a település nyugati csücskén pont ezt kínálta a tenger és a folyó találkozásánál. A térkép szerint a folyó túloldalán a bibionei világitótoronynak kell lennie és kutyastrand is van a közelben, ha vinnénk az ebet.

Végül a választás duplán szerencsésnek bizonyult, miután kiderült, Lignano Sabbiadoro Friuli-Venezia régió része és nem Veneto tartományé, ahová a legtöbb magyar utazik. Ez utóbbi ugyanis a hírek szerint ismét karantén alá került, minket pedig csak egy folyó választott el tőle.

Ami az olaszokat illeti, láthatóan megtörte őket a járvány, annak minden hozadékával. A máskor oly lezser nemzet tagjai most nagyon is komolyan vették a megszorításokat. Kávézóba, étterembe, boltba, benzinkútra mindenki csak maszkban mehetett be. Ők maguk is viselték a védőeszközt és velünk magyarokkal ellentétben, nem hanyagul az orruk (netalán az álluk!) alá húzva, hanem rendeltetésszerűén. A kézfertőtlenítőkkel a legváratlanabb helyeken is találkozhattunk, mosták és fertőtlenítették az utcákat, kinti bútorokat, padokat, megállókat.

A csúcsszezon kezdetétől, vagyis nagyjából augusztus 6.-tól kezdtük érzékelni, hogy a strandok megtelnek olaszokkal. Jöttek teljesíteni a saját vállalásukat, ami valahogy így hangozhatott: "Több Adria és kevesebb minden más!" A napernyős fiúk mindent fertőtlenítettek, a homokba már nem lehetett letelepedni higiéniai okokból. Vagyis, ahogy ők mondták, három választás elé került a strandoló: vagy sétál a parton, vagy bérel egy napozóágyat, vagy elzarándokol a félórára lévő szabadstrandra. Mi a napozóágy mellett döntöttünk. A korábbi évektől eltérően napjában többször is körbejártak és ellenőrizték, hogy nem foglalt-e valaki el egy helyet jogtalanul. Nem elsősorban a pénz, hanem a folyamatos fertőtlenítés miatt.

Ugyanez a végtelen biztonsági üzemmód volt a jellemző az éttermekben, kávézókban is. Minden evőeszköz lefóliázva érkezett, akárcsak a rágcsálnivaló vagy szalvéta. Külön kérték, hogy semmihez ne nyúljunk, a jégkrémet is csak mutassuk meg és ők kesztyűben kiveszik.

Fájdalmas volt látni, hogy a kisebb butikokban nem tudnak visszaadni egy ötveneurósból. Bármit vásároltunk, alku nélkül szinte mindenből maguktól engedtek. A strandokon senkit nem zavartak az alkalmi árusok, hiszen nem is voltak jelen, hajat se akartak nekünk fonni és hennát sem festeni. Egyedül egy kókuszárus kiabálta reménykedve a "Coccobellot!" napjában többször. A kókusz zárt, hegesztett fóliazacskója mégsem a dolce vitát hirdette.

Külön írást érdemel Grado városa, ahová hajóval mentünk át. Itt csak annyit említenék meg, hogy a vírus láthatóan tönkretette a hajókirándulásokban érdekeltek üzletét is, legalábbis az általunk kiszemelt kis hajó alig tudott összeszedni tizenkét bátor utazót, hogy átszelje velünk az öblöt és megcsodálhassuk nem csak a várost, de a természetvédelmi terület fantasztikus lagúnavilágát. A hirdetési táblán még az szerepelt, hogy húsz fő alatt nem indítják a járatot. Régi szép idők!

Mindezek ellenére vagy még inkább mindemellett az olasz nyár idén is fantasztikus volt. Az aperol kellően keserédes, a pasta utánozhatatlan és a kávé alig egy ötvenért - mennyei. Ami megrendített, az a mély szomorúság volt az olasz emberek szemében, amit eddig soha nem láttam.  

Szeretném hinni, hogy az utolsó napon diagnosztizált több mint ötszáz új fertőzött nem az újabb hullám előhírnöke. Szeretném hinni, hogy két hét múlva is vidáman gondolok még vissza a tengerre és elmondhatom, hogy minden jó, ha jó a vége. Addig is Marcello D’Orta ifjúsági könyvének címével búcsúzom: Én, reméljük, megúszom!